Gondolhatnánk, ha egy piacon sok árus van, akik ugyanolyan vagy legalább is hasonló terméket értékesítenek, akkor ott nincs helye suskusnak, minden vevő a legjobbat kapja a legjobb áron, hiszen a piac szabályoz. Egymást figyelik a szereplők, kihasználják a másik hiányosságait, és az árak sem tudnak elszabadulni, hiszen verseny van. Érdekes módon mégis azt tapasztaljuk, hogy tele vagyunk olyan pénzügyi termékkel, amelyek sok esetben nem igazán úgy működnek, ahogyan az nekünk valóban hasznos lenne. Miért lehet ez?
Ha nem mondod el, hogy büfiztem, nem árulom el, hogy pukiztál…
A viselkedési közgazdaságtan adja meg erre a választ, ami egyébként pofon egyszerű. A versenyben rendkívül hasznos lehet(ne) a versenytársak által kínált termék/szolgáltatás gyenge pontjaira rámutatni, például felhívni a figyelmet a kifejezetten magas költségekre. Amennyiben azonban a versenytársak majd mindegyike ugyanazokkal a gyenge pontokkal rendelkezik, senkinek nem érdeke felfedni a konkurenciánál, a 20-40 oldalas szerződési feltételek sorai közt megbújó előnytelen feltételeket, magas költségeket, hiszen ezzel saját „gyengeségeire” is ráirányítaná a figyelmet.
Ez a piaci viselkedésforma akkor jellemző csak igazán, ha nagyon rossz a termék, ha igazából senkinek nem lenne érdemes megvenni egyik terméket sem. Ebben az esetben egy versenytársnak sem érdeke soha elmondania a valóságot. Emiatt gyakran a legrosszabb termékeket tudják tömegesen, és a legnagyobb nyereséggel piacra dobni.
Hasonlít ez egyfajta véd- és dacszövetségre, ahol felettünk összekacsintanak a szereplők és szemet hunynak egymás stiklijei felett. Így lett sok százezer devizahitel, több milliónyi befektetéshez kötött életbiztosítás, virágoznak a forex kereskedést kínáló cégek, és folytathatnánk a sort. Olyan erősek a szereplők, és olyan kifinomult a játszma, hogy a legtöbb esetben a pénzügyi felügyelet és a fogyasztóvédelem csak lassan képes mozdulni, a szabályzók változása akár éveket is csúszhat, amikorra már akár tömegek pénze bánja.
Legutóbbi klubestünkön a hallgatóságból érkező egyik vélemény szerint az átlagembernek nem kellene annyit foglalkoznia a pénzügyekkel, mert nem ez a dolga. Van egy szakmája, pénzügyekben meg tanácsadóra kell bíznia magát, mert nem tud, és nem is akar ezzel foglalkozni. Ez mind igaz, de…
Valóban szükség van tanácsadóra, viszont…
A tanácsadók nem nélkülözhetőek. Szükség van arra, hogy valaki irányt mutasson, kalauzoljon, mert a pénzügyekkel való foglalkozás nagy rálátást, ugyanakkor részletekbe menő precizitást igényel. Arról azonban nem lehet szó, hogy vakon rábízzuk magunkat – akár egy élet kemény munkájával megkeresett vagyonunkat – egy tanácsadóra. Igen is folyamatosan tanulnunk kell a pénzügyeket, mert ahogy járni és beszélni megtanultunk, ezt is meg lehet tanulni, és a tanácsadóra támaszkodva, de saját magunk meggyőződéséből – és hozzáteszem, saját felelősségünkre – kell döntenünk.
Következő HozamInfo klubestünkön kiemelten foglalkozunk a befektetések, megtakarítások ős-ellenségeivel, az inflációs hatásokkal és a költség oldalával is, amely oly gyakran feledésbe merül. Jöjjön el ingyenes rendezvényünkre! Részleteket és regisztrációs lehetőséget az ide kattintva megjelenő oldalon talál >>>
bizony-bizony.
Az említett úr sajnos annak a káros szimptómának a tüneteit mutatja, ami a devizaalapú hitelezés kapcsán kulminálódott.
A valódi döntés a miénk, a tanácsadó nem dönthet helyettünk, hiszen nem ismerheti a tuttit, nem lát a jövőbe ő sem. E szimptóma tömeges megjelenítői nem akarják megérteni, hogy a kockázatot nem hárítják át a tanácsadóra, az csak szempontokat adhat nekünk, ami alapján mérlegelhetünk mi mit tartunk nagyobb, vagy kisebb kockázatnak, milyen események bekövetkezését valószínűsítjük a jövőben.
Az uton kiborult mézes csupor esetén a hatóságok – PSZÁF , Fogyasztóvédelem – csak a seggét védik. Nem tesznek meg a fogyasztók védelmére szinte semmit, törvényhózoknak fogalmuk sincs az életről és akkor nem is beszélek ,ha kilóra vették meg Őket.