Hát ez egy igen fogas kérdés, melyen 2010 július 29-e óta rágódom és unokám születése után egy évvel kezd megőrjíteni! Pedig akkor úgy véltem mi sem könnyebb mint Amálka majdani, nagykorúsága utáni életkezdéséhez valamilyen formában hozzájárulni. Ez óriási tévedésnek bizonyult és pillanatnyilag már majdnem ott tartok, hogy inkább a fiatal család havi pelenka büdzséjéhez járulok hozzá, mintsem kevéske pénzecskémet a „pénz pénzt fial” bizalomvesztett csatornáiba irányítanám. Azért még nem adtam fel teljesen.
A babakötvény keltette fel először érdeklődésem. Ezt minden magyar újszülötthöz hasonlóan Amálka is megkapta. Mi sem lett volna könnyebb mint egy ehhez kapcsolódó Start számlát nyitni és hozzájárulásomat havonta – akár egyetlen kattintás nélkül is – a bankommal automatikusan átutaltatni. És pontosan ez volt a vonzereje: a számla megnyitását követően semmit sem kell tennem, miközben elégedetten hátradőlhetek karosszékemben abban a tudatban, hogy Amálka számlája garantáltan gyarapodik.
No de mennyit gyarapodik? A kérdés akkor merült fel bennem igazán, amikor egy barátnőm büszkén számolt be róla, hogy babakötvényes gyermekei konkrétan mekkora összeget kapnak majd kézhez tizennyolc éves korukban. A mai árakat és megélhetési költségeket figyelembe véve én kevésnek éreztem az általa említett összegeket. Ráadásul azt is megtudtam időközben, hogy a megtakarított pénz nem használható fel szabadon.
Amikor az interneten részleteiben áttekintettem a babakötvényes Start számlák tényleges kondícióit – melyet ma már az Államkincstárnál és a kereskedelmi bankoknál egyaránt meg lehet nyitni – rájöttem, hogy ez számomra nem megfelelő. Az én célom ugyanis az, hogy Amálkának 18 éves korára olyan összeg álljon rendelkezésére, amellyel az akkori körülmények közt kezdeni is tud valamit. Aminek tehát van/lesz tényleges értéke. És persze, hogy szabadon használhassa arra, amire ő akarja.
Nekem volt már egy rossz emlékem a 18 éves futamidejű megtakarítási lehetőséggel. Saját gyermekeim születésekor olyan életbiztosítást kötöttünk, melynek 18 éves korukra akkoriban jelentősnek számító összeg kifizetését biztosította – volna. Ám menet közben beütött a rendszerváltás és a majdan kifizetendő összeg – a kilencvenes évek elején beütő kétszámjegyű inflációt figyelembe véve – tökéletesen elértéktelenedett. Ezt belátván a biztosításokat felmondtuk és inkább feléltük az értük kapott, akkor már amúgy sem túl sokat érő összegeket.
***
És ezen a ponton, tehát amikor belevetettem magam más hosszú távú megtakarítási alternatívák felkutatásába indult be ez dilemmámat egyre élesebben reflektorfénybe állító folyamat. Válaszok helyett leginkább újabb és újabb kérdések tömkelege zúdult rám. Amálka boldogulásáért számtalan órát, napot, hetet töltöttem el már eddig is önmagam pénzügyi felvilágosításával.
Beleástam magam a különféle pénzügyi termékek és befektetési lehetőségek „apróbetűs” részének feltérképezésébe. Nem voltam rest és végigolvastam nem egy pénzügyi intézmény – esetenként akár százoldalas – általános szerződési feltételeit, valamint konkrétan ajánlott megtakarítási akciói, pénzügyi termékei konkrét szerződési kondícióit.
Az első és alapvető következtetés, melyet igen fárasztó olvasmányaimból leszűrtem az volt, hogy a kereskedelmi bankok, a pénzintézetek – azaz a közvetítők – által kínált bármilyen szerződéses konstrukció oly egyoldalúan az ő számukra előnyös és oly egyoldalúan az én – az ügyfél – számára hátrányos, hogy kész csoda, hogy egyáltalán bárki ilyen szerződésekbe belemegy. A mások alapvető következtetésem az volt, hogy hiába olvastam végig többszáz oldalt és hiába informálódtam felelősségteljesen a tekintetben, hogy egy ilyen szerződés aláírásával tulajdonképpen mit is vállalok.
Mert az igazság az, hogy nem tudom, nem tudhatom, hogy aláírásommal mit vállaltam. Például a pénzügyi tranzakciók díjtételeit ezek a szerződési dokumentumok általában úgy adják meg (valaminek a százalékában és/vagy minimum összegekkel), hogy az földi halandó számára értelmezhetetlen és a szó szoros értelmében kiszámíthatatlan. Minden egyes kondíció valamely más – egy vagy több – ki-, és beszámíthatatlan kondíció és tényező függvénye. És miközben a befektető pénzügyi intézmény a szerződési feltételekben mindössze a “tudása szerinti legjobb” befektetői magatartást ígéri és semmit sem garantál, fenntartja magának a jogot, hogy a befektető nála vezetett számlájáról – azaz az én pénzemből – bármikor, bármennyit, az én megkérdezésem nélkül levonjon „tartozásaim” kiegyenlítésére. Vagy hogy akár egyoldalúan likvidálja teljes portfoliómat.
***
Természetesen a befektetésem az én személyes kockázatom. De honnan tudhatom például, hogy a közvetítő pénzügyi intézmény „legjobb tudása” az valóban a „legjobb”? Mi erre a garancia? És különben is: hogyan határozzuk meg a „legjobb tudás” fogalmát?
A 2008-as globális pénzügyi válság leleplezte az elsősorban a pénzügyi piacok deregulációja miatt bekövetkezett, a kriminalitás határait már nemcsak súroló befektetési banki gyakorlatokat, a toxikus „pénzügyi termékeket”, melyek mibenlétét még értékesítőik sem tudták elmagyarázni. Miközben ugyanezek a befektetési bankok saját, értelmezhetetlen termékeiket is shortolták.
- És mi változott azóta?
- Hogyan működnek azóta a pénzügyi piacok?
- És honnan tudhatom, hogy bármely pénzügyi intézmény „etikusan”, de legalábbis törvényesen működik és kezeli a befektetők pénzét.
- És mi a helyzet a pénzügyi piacok törvényi szabályozásával?
- Ma és holnap is megtörténehet az, ami a 2008-as krachhoz vezetett?
- Világszerte milliók vesztették el több évtizedes befektetéseiket, pl. öngondoskodó nyugdíj megtakarításaikat. Miért lennék tehát bizalommal „a pénzpiacok” , illetve képviselőik, a „pénzügyi termékekkel” nyomulók iránt?
- Van-e egyáltalán értelme bármilyen befektetésnek, még a közvetlenül saját magam által felügyeltnek is?
Ezek mind-mind olyan alapkérdések, melyekkel ma szembe kell néznünk, és amelyekkel én is szembe találtam magam Amálka „hozományán” eltöprengvén.
És e hónapok óta tartó kutakodás során és nyomán éltem át mintegy zsigeri szinten, hogy kérdéseimre nincsenek egyértelmű, kész, receptszerű válaszok. Hogy saját kezembe kell vennem befektetendő pénzemet. Hogy önmagamnak kell kiizzadnom, hogy mi az, ami saját egyéni céljaimnak, anyagi és kockázatvállalási lehetőségeimnek a leginkább megfelelő megoldás ebben a mostani kaotikus helyzetben. Hogy legalábbis a hosszabb távú takarékoskodás folyamatos, tájékozott és személyes odafigyelést és erőfeszítést igényel. Rádöbbentem, hogy egyéves születésnapja alkalmából én sem tudok Amálkának egy olyan szép pecsétes kötvényt, azaz garantált igérvényt átnyújtani melyet 18 év múlva elővéve a fiókból álmai megvalósításába belevághat.
Béres Zsuzsa
Leave A Comment