Lassan, de biztosan sikerül szolgasorba taszítanunk saját magunkat. Ráadásul nem csak besorozzuk magunkat egy „szörnyeteg” szolgálatába, hanem mindeközben ahhoz is hozzájárulunk, hogy gyakorlatilag megszüntessük azokat a dolgokat, ami miatt jó ezen a sárgolyón élni.
Mondhatjuk, hogy csak a Kádári nosztalgia az oka annak a véleménynek, hogy lecseréltük a Marx-Engels-Lenin ikonosztázt, és egy újabb eszményt helyeztünk a fókuszba: a pénzt. Azért mégis érdemes elgondolkodni rajta.
Korábban is fontos volt persze a pénz, de ma már minden elé helyezzük, és biztos vagyok benne, hogy egy jó tündérrel találkozva, legtöbbünk első kívánsága valamilyen anyagi természetű vágyat próbálna kielégíteni. Piaci társadalom lettünk, amelyben mindennek – még azoknak a dolgoknak is, amelyek valójában mérhetetlenek – pénzben kifejezett értéke van. A pénzt tekintjük tehát annak az egyedüli erőforrásnak, amely mindenható. Ezt a gondolatmenetet tekintve tehát a pénz = mindenható, a mindenható = Isten, magyarul a pénz az Isten.
Az Istent pedig imádni kell, sőt áldozatot bemutatni neki. Ma már olyan nagyfokú az imádatunk, hogy nem vesszük észre, hogy az áldozat mértéke végletes méreteket ölt, mikro- és makroszinten egyaránt.
Félreértelmezzük az Ember feladatát a világon. Beszűkült a fókusz az értékteremtés feladatáról a pénzteremtés – illetve inkább termelés – feladatára. Ennek megfelelően minden egyéb szempont – és egyben érték – háttérbe szorul, ami óhatatlanul ahhoz vezet, hogy kizsákmányolunk.
Kizsákmányoljuk a tengereket, az évmilliók alatt a széndioxidot a légkörből megkötő, olajjá alakult dinoszaurusz maradványokat, szennyezünk minden szinten, leigázzuk a harmadik világ népeit. Sőt kizsákmányoljuk saját magunkat is az élhetetlen munkatempóval és pénzhajszolással.
Valaki (mi mindannyian) fizetni fog
A pénztermelés nagyvállalati szinten (is) két fontos irányelvet tart szem előtt, egyrészt a bevételek növelését, másrészt a költségek csökkentését. Ez tehát a részvényesek érdeke, és a vállalatok vezetőinek értelemszerűen ennek kell megfelelniük, ha meg akarják tartani jól fizető állásaikat.
A bevételek növelésének módszerei – és annak társadalmi hatásai – is bővebb figyelmet igényelnének, de most foglalkozzunk egy kicsit a költségcsökkentéssel. Egy vállalat számára az a legcélszerűbb, ha a költségek egy részét nem kell megfizetnie, pontosabban nem neki kell megfizetnie.
Leginkább azokról a járulékos költségekről van szó, amely az adott vállalat tevékenységéből vagy termékeinek használatából eredő kiadások, de elérik, hogy ne nekik kelljen megfizetni. Ezek a legtöbb esetben nehezen kimutatható költségek, és sokszor nem ott és nem akkor jelentkeznek, ahol és amikor a terméket előállítják. Sőt, legtöbbször maga a tevékenységet, gyártást valójában nem is érné meg végezni, ha az összes költséget meg kellene fizetniük. Gondoljunk csak bele abba, hogy milyen elképzelhetetlen összegeket fordít ma már az emberiség a környezetszennyezés okozta károk helyreállítására, vagy mennyibe kerül az élelmiszer-ipari anyagok okozta egészségkárosodás miatti kezelések finanszírozása. Ezeket tipikusan, kollektív módon mindannyiunknak kell megfizetnünk. A haszon viszont marad a vállalatnál.
Egész lobbihadsereg dolgozik ma is azon szerte a világban, hogy olyan szabályzókat alakítsanak ki a kormányok, amelyek révén a nagyvállalatoknak minél kisebb részt kelljen felvállalniuk a tevékenységük kapcsán keletkező, a társadalom egészét érintő költségekből. Azért tűnik megoldhatatlannak – és ezzel végletesnek – ez a helyzet, mert…
- Mind térben, mind időben igencsak eltávolodik a termék gyártása a költségek felmerülésének helyétől, idejétől. Gyakran nem is lenne könnyű beazonosítani, hogy az adott költségért pontosan mi és milyen arányban felelős.
- Egy vállalatnak a részvényesek révén ezrével, vagy akár tízezrével vannak tulajdonosai, tehát oszlik a felelősség(érzet) is. Így mi, mint kisbefektetők túl könnyen túllépünk ezen, ha egyáltalán belegondolunk a következményekbe.
Minden tartós változás alulról indul
Biztosak lehetünk abban, hogy semmi nem fog varázsütésre megváltozni. Először is minél több embernek bele kell gondolnia a fentiekbe, és kicsit tudatosabban hozzáállnunk a világ dolgaihoz, életvitelünkhöz.
Kisbefektetőként pedig – ha sokszor megalkuvásra is kényszerülünk – oda kell figyelnünk, hogy hová tesszük a tőkét, hogy milyen „karmát húzunk magunkra”. Keresnünk kell azokat a befektetési lehetőségeket (is), amelyek – hasonló hozamokkal kecsegtetnek, de túlmutatnak az egyszerű pénzhajszoláson, és tőkénkkel olyan vállalkozások tevékenységét segíthetjük, amelyek az egész társadalom javára szolgálhatnak. Ezért is vagyunk büszkék vagyonkezelő partnerünkre, amely a portfóliók kialakításánál kifejezett figyelmet szentel ennek a gondolatnak.
Leave A Comment